KRITIKA Donáth Ferenc száz éve 2014-02-26KRITIKA Donáth Ferenc születésének századik évfordulójára emlékeztünk. Zsúfolásig telt teremben, „párórás, sűrű és izgalmas” konferencián, ahogy részletes beszámolójában a Népszabadság Online-on Révész Sándor jellemezte az eseményt ( http://nol.hu/belfold/a_plebejus_patriarka?ref=sso ). Sűrű és izgalmas, igen. Mi, akik ott voltunk, valamennyien úgy éreztük, hogy a 2013-as év egyik kiemelkedő közéleti eseményén vehettünk részt. Sokáig lesz még dolgunk azzal, hogy feldolgozzuk az intellektuális élményt. Az emlékülés eddigi sajtóvisszhangja azonban féloldalas: aki nem lehetett jelen az Alkotmány utcai konferencián, azt hihetné, ott kizárólag történelmi kérdésekről volt szó Donáth Ferenc pályája kapcsán. Csakhogy az intellektuális izgalmat nagyrészt éppen az okozta, hogy megdöbbentően éles megvilágításban láthattuk meg: azoknak a kérdéseknek a legtöbbje, amelyekkel Donáth Ferenc birkózott, ma is körmünkre ég. Sőt, éppen ez az alkalom segített hozzá sokunkat, hogy ráismerjünk 2013 néhány kulcsproblémájára. Tehetséges, gyorsan aktivizálódó fiatal nemzedék készülődik egy rohadt rendszer ellen. Egyre szilárdabb meggyőződésük, hogy a rendszer belülről, fokozatosan megjavíthatatlan. Pontosan érzékelik, hogy a társadalomnak mely pontokon van szüksége foltozgatás helyett radikális reformra. Azt is látják, hogy a demokráciát elvileg helyeslők közül is sokan próbálják már megkötni a maguk alkuit, lapítanak, helyezkednek. Ezzel egy időben sötét szélsőjobboldali erők válnak egyre népszerűbbé, nyomulásuk borzasztó árnyékot vet az országra. A szélsőjobboldali fenyegetést az uralkodó rezsim hatalomtechnikusai maximálisan kihasználják: hol burkolt, hol egészen nyílt zsarolással próbálják bénítani demokratikus ellenzéküket. Ugye, ismerősen hangzik mindez a 2014-es választásokra készülődő Magyarországon? Pedig a helyzet leírását a Donáth Ferenc-emlékülés első előadói – Ignácz Károly, Konok Péter – szavai alapján rekonstruáltuk, a huszadik század harmincas-negyvenes éveiről szóló előadásaik néhány gondolatát idézve. „(A harmincas-negyvenes években) a magyar ellenzékben uralkodóvá lett a tömegektől való félelem.” Talán nem érvényes sok évtizeddel később, napjainkban is ez a megállapítás (amely a konferencián Ignácz Károly előadásában hangzott el)? Nem hiányzik-e ismét vészesen, tragédiát előrevetítő módon a valóságismeret – és különösen a vidéki Magyarország valóságának ismerete – az Orbán-rendszer helyén új, igazságos, demokratikus rendszer kiépítését ígérő ellenzékben? Láthatjuk-e a formálódó ellenzéki programokban a vidéken élők mindennapos, kínzó kérdéseire érkező válaszokat? Sőt, látjuk-e egyáltalán annak jeleit, hogy legalább a több milliós tömeg kérdéseit észlelték? Donáth Ferenc pályájának sorsdöntő szakasza volt a radikális földreform előkészítése, majd a világháború végén, a történelmi lehetőség létrejöttével ő lehetett az 1945-ös földosztás végrehajtásának meghatározó alakja. Mindannak ismeretében, ami azután a magyar vidékkel történt, Donáth Ferencből meghasonlott történelmi személyiség is válhatott volna. A földosztó új hatalom – amelynek ő is részese volt – 1949-re élesen irányt váltott, és a történelmi igazságtételt jelentő földreform ellenében dolgozott, újabb szenvedéseket zúdítva a vidékre. A történet azonban nem zárult le ezzel. A halál árnyékából megmenekülő, majd újra talpra álló Donáth Ferenc lett a magyar baloldali gondolkodás jelképes vezéralakja is, aki aztán mindvégig, kitartóan a tudományos és politikai elemzések középpontjában tartotta a magyar mezőgazdaság problémáinak elemzését. Ellenzékbe szorított személyiségként ő megtehette, hogy – miközben minden tudásával a keleti blokkban példátlan teljesítményt nyújtó magyar mezőgazdaság sikeréért dolgozott – ne fogadja el a Kádár-rendszer sikerpropagandáját. Pontosan látta és ki is mondta, hogy az a kolhozrendszeren túllépő folyamat, amely a magyar vidék virágzásához és az egyetlen kelet-európai „húsevő szocializmus” kiépüléséhez vezetett, valójában Kádárék első nagy meghátrálása volt. Donáth Ferenc remek elemzések sorával vizsgálta, tudós kollégáival együtt az így előállt magyar mezőgazdasági modellt. Kíméletlenül megmutatta, hogy a nyugati technológia, anyag és tőke beáramlása ellenére súlyos hatékonyság-problémák jellemezték mezőgazdaságunkat. Nagyon fontos tény, hogy a téeszekre kevésbé volt ez érvényes, mint az állami gazdaságokra. A Szövetkezeti Kutatóintézetben Donáth Ferenc és munkatársai azon dolgoztak, hogy ha egyszer ismét történelmi lehetőség nyílik a magyar vidék viszonyainak radikális reformjára, elméleti-szakmai szempontból készen álljanak a tervek. Donáth Ferenc 1986-ban elhunyt, így ő már nem nézhette végig, hogyan puskáztuk el az újabb lehetőséget. 1989-90 után a vidéki Magyarországon olyan folyamatokat indított el a piacgazdaság útját kereső, egyre megosztottabb rendszerváltó elit, amelyek mára ismét előállították azt a kérdést, hogy egész régióinkban mit lehet kezdeni a sötét nyomor, a munkanélküliség, az oktatás lepusztulása ellen. Nem mellékesen pedig, mit lehet tenni a jogos félelmeket gerjesztő közbiztonsági helyzet radikális javításáért. Ismét itt a vidék radikális reformjának ideje. A szeptember 5-i emlékkonferencia egyik szünetében egy kiváló újságíró megjegyezte, hogy az előzetes programot átnézve, az érdekesnek ígérkező történelmi témák, közismert előadók sorában nem sokat várt Varga Zsuzsanna előadásától, amely éppen Donáth Ferenc agrártörténeti munkásságát tekintette át. Utólag azonban nagyon örült, hogy ott maradt és meghallgatta, mert az a nap legizgalmasabb, leginkább a mának szóló gondolatmenetének bizonyult. Az előadás, ahogy a Donáth-életmű is, arról szólt, hogy hogyan teljesítette a baloldali ellenzék a magyar vidék iránti kötelességét a huszadik században. Kimondva- kimondatlanul arról is szólt ugyanakkor, hogy milyen nagy munka áll előttünk 2014-től. Tamás Tibor Kritika 2014.02.26 23:00